Néhány emlékem Budapestről:
Kisgyerekként mindig erősen kellett fognom a nagypapám kezét, nehogy elvesszek valahol a forgatagban. A családi albumokban számtalan fénykép tanúskodik erről a korszakról, az egyik legemlékezetesebb az, amelyiken az állatkert bejáratánál lévő kőelefántokkal pózolok sehányéves koromban.
Talán 7 vagy 8 éves lehettem, amikor először jártam a McDonaldsben, ha jól tévedek a Nyugatinál... (Most így kicsit utána néztem, 90-ben nyílt, tehát nyolc éves voltam.) Úgy igazán nem jött át akkor a fíling, a kapitalista franchise nem érintette meg gyermeki lelkemet, de a maga módján király volt és kétségtelenül mérföldkő a Budapesttel illetve a Mekivel közös történetünkben.
Emlékszem arra is, hogy ahányszor elhajtottunk kocsival a felüljárón a Népligetnél, nagypapám utasítására mindig kiabálni kellett, hogy "Hajrá Fradi!".
14 évesen, amikor először mentem fel egyedül a haveromhoz, épp felújították a piros metrót és én nem találtam meg a Stadionoknál, hogy melyik megállóból indul a metrópótlóbusz. Ahol én akartam felszállni, ott már csak kiesni tudtak belőle az emberek, a felszállás gondolata a legdurvább utópiákkal vetekedett. Végső elkeseredésemben kigyalogoltam egészen az Örsig, illetve azon is túl, ahol a haveromék laktak. Mobiltelefon híján nyilván fogalmunk sem volt arról, hogy hol van a másik.
16 évesen Budapesten vettem meg az első basszusgitáromat és a vonaton hazafelé kicipzáraztam a tokját, hogy hazáig foghassam a nyakát és a húrjait. A Déliben megkért egy elegáns norvég úr, hogy vegyek neki egy üveg jó hideg ásványvizet és egy ötezrest (!) nyomott a kezembe. Később rábeszélt, hogy utazzak vele az első osztályon (ki is fizette a büntetést és a pójegyet), mert annyira örült annak, hogy volt valaki, akivel el tudott beszélgetni. Ja, és nem utolsó sorban én nem basztam át, mint az a taxis, akinek szintén egy ötezrest adott, hogy vegyen neki pár képeslapot meg bélyeget.
17 éves koromban, amikor a jogosítványomon még jóformán meg sem száradt a tinta, én vezettem haza az Omega koncertről (amikor másodszor álltak össze, mint lovak a kánikulában). A vérizzadás azóta egészen új definíciót nyert, nem csodálkoznék, ha egy lexikont felütve az én akkori képem szerepelne a címszó mellett illusztrációként. Két órán át vergődtem a belvárosban úgy, hogy egyhuzamban nem mentem 10 méternél többet az autóval. Ez mindössze annyira volt megterhelő, hogy a hősies harc után Érden egy benzinkúton átadtam a volánt műfatternek, aki másnap arról számolt be, hogy mire visszahajtott a hatosra (combos 35 méterről beszélünk) már nem válaszoltam neki, cserébe viszont szelíden horkoltam az anyósülésen.
Emlékszem, hogy a régi Kelenföldi Pályaudvar láttán, mindig elfogott a depresszió, a felújított Kelenföld láttán pedig, mindig eszembe jut, hogy mennyire depresszív volt a régi.
Emlékszem arra is, hogy 2005-ben még napi egy vonat a Keletiből indult Pécsre, míg a többi a Déliből. Én Manson koncert után nyilván épp ezzel a járattal szerettem volna hazautazni és a Déli utazóközönsége minden bizonnyal azóta sem hallott olyan szilaj basszamegazistenezést, mint amilyet tőlem aznap, 15 perccel a vonat indulása előtt. Ezután Willy Fogg stílusban átvágtam a városon metróval, hogy kb. 3,5 méter híján azért lekéshessem a Keletiben a vonatomat.
Ahányszor csak fenn vagyok, sosem tudom, hogy egy aluljáróból melyik lépcsőn kell felmennem ahhoz, hogy a kereszteződés megfelelő oldalán kössek ki. Úgy érzem magam, mint egy betépett vakond a túrások között.
Mindig meg kell néznem a különböző menetrendeket, az utóbbi időben pedig már a telefonom GPS-ét is igénybe vettem, hogy eljussak az aktuális célomhoz. Eközben simán betalálnak a nemes és kevésbé nemes célra gyűjtők, hajleszek, térítők, kvázi mindenki, aki arra tette fel az életét, hogy a magamfajta balekot lehúzza valamivel. Minden további nélkül a kezembe nyomják az "ingyen" naptárt, hogy aztán hangosan alázhassanak, amiért nem adok a rákos gyerekeknek cserébe legalább egy ezrest...
Közben az emberek - akiknek mindez napi rutin - százával suhannak el mellettem és legfeljebb akkor vesznek tudomást rólam, ha épp ki kell kerülniük.
Pár éve épp a Deák téren jöttem fel a mozgólépcsőn az ellenőrökkel súlyosbított metróból, amikor hirtelen az eszembe villant Stingtől az English Man in New York. A szöveget tanulmányozva aztán kiderül, hogy Stinget nem az enyémekhez hasonló élmények sarkallták a dal megírására, de azóta ezt a számot én mégis a Budapesthez való viszonyom szimbólumának tekintem.
Mivel négy nap múlva Budapestre költözöm és ennek kalandjait megörökítendő regisztráltam ezt az új blogot, egészen kézenfekvő, hogy a címe English Man In New York lett... Tehát mégegyszer: It's me and you diary, welcome to my fuckin' life...
