1293 nap telt el az utolsó bejegyzésem óta. Ahogy mondják, ez még gombócból is sok, következetes blogolásnak meg aztán végképp nem lehet nevezni. Ez a tény már csak azért is bosszantó, mert lényegében a leglelkesebb olvasómat (magamat) hagytam cserben 1293 nappal ezelőtt. 

A legutolsó nekifutás alkalmával a Budapestre költözés és az új munkahelyem kalandjait szerettem volna megörökíteni, mely - valljuk be - felemás sikerrel zárult. Hat hónap alatt huszonegynéhány poszt nem egy dicsőséges teljesítmény.

Most 1293 nappal később már nem is Budapesten élek, sőt azóta háromszor váltottam munkahelyet is... De kinek is mentegetőzöm, lássuk, miből élünk:

Az előző munkahelyemben, ha igazán utáltam valamit, az az volt, hogy még ahhoz is meetingmeghívót kellett küldenem a kollégáknak, ha meg akartam kérdezni, hogy telt a hétvége. Finoman szólva embertelen volt, de legalább mindenki kurva fontosnak érezhette magát eközben. A "Gyár" más. A Gyárban kéthetente egy meeting van, a kollégáim nagy részével egy irodában ülünk, bármikor bárkit meg lehet szólítani. Nos, ez egyrészt jó, másrészt 3,5 hónap alatt sikeresen kiölte belőlem azt a rutint, hogy megnézzem a nap végén, hogy másnapra mi szépet rejteget az Outlook naptár. Mivel leggyakrabban semmit, ezért nem is gyakran érnek meglepetések.

A mai azonban egy kivételes nap volt: Standard reggeli rutin, 10 perc bootolás a gépem, valamint eközben ugyanennyi butulás az én részemről. A bal kezem hüvelykujja még bőszen scrollozta a telefonomon a facebook üzenőfalamat: "like, like, gyerek, gyerek, kutya, ugyanaz a kutya, tényleg nem unod azt a kutyát bazmeg?..." Eközben a jobb kezem már a kávéscsészémet szorongatta, az agyam pedig azon fáradozott, hogy rábírja a testemet, hogy menjenek el közösen a konyhába kávét főzni.

Ekkor villant fel az Outlook emlékeztető, hogyaszondja "29 min overdue... meg miegyéb". Magyar ember részéről az ilyen fejlemnényekre adható egyetlen adekvát reakció, a "Nabazmeg!" menetrendszerűen el is hagyta ajkaimat, amikor a tudatomba hasított a felismerés, hogy ma bizony Newcomer Day-em van. Azt a részletkérdést ne feszegessük, hogy miért közel négy hónap után és miért fél órával a normál munkaidő kezdete előtt...

Ugye egyetemi előadásra ennyit késve már senki nem menne be, de a Gyár mégiscsak a Gyár, a kenyéradó gazdám, ha úgy tetszik, ezért kénytelen-kelletlen kávé és egyéb jóléti intézkedések helyett elhaladtam a meetingre. 

"Kopp-kopp, ööö, hát izé, én vagyok az én... és... hát bocsi... elkúrt... izé... az Outlook... és öööö..." Rákvörösen ültem le a helyemre az előadó és a sorstársak enyhén megvető pillantásainak kereszttüzében, de ezzel még nem volt vége: Hamarosan további 3 ember érkezett, akik egy szó nélkül, nagyjából olyan eleganciával vonultak be a terembe, mintha épp Oscar-díjat készülnének átvenni, ezzel mintegy ráadásként újra reflektorfénybe helyezve az én korábbi - már önmagában is teljesen szánalmas - belépőmet. Such a bautiful day!

Hiába mantrázod egy héten át minden reggel, hogy kellene venni wécepappírt, a vége úgyis az lesz, hogy: Basszus kellett (várostól távolabb: kelletett) volna venni wécepappírt.

Van ez a kis tábla a kisboltok ajtaja mellett, amire krétával szokták kiírogatni, hogy éppen milyen rendkívül baráti árú termékért érdemes tiszteletünket tenni az üzletben. A rutin meg a hosszú évek azt mutatják, hogy ilyen módon legtöbbször a leggázabb minőségű és/vagy lejárt termékek kerülnek meghirdetésre, úgyhogy éppen ezért nem is szoktam különösebb energiát fektetni az ilyesfajta marketing tevékenység tanulmányozásába. Azért ha egy doboz sör olcsóbb 150 Forintnál, azt illik minimum fenntartással kezelni.

Szombat reggel azonban mégis megakadt a szemem egy ilyen táblán és pár másodpercig még el is időztem, hogy magamban megmosolyogjak egy szinte már popkultúrális jelentőségű műalkotást. A bolt alkalmazottja ugyanis a túlcsorduló kreativitásának utat engedve, képekkel próbálta illusztrálni a magvas mondanivalóját. A trobléma ezzel csak az, hogy krétával egy nagyjából 8x12 cm-es élethű(?) kiflit rajzolni talán még egy da Vinci kaliberű festőnek is kihívást jelentene, nemhogy boltunk eladójának. (Ő azért megpróbálta a zsemlét(!) is.) A végeredmény ezért sokkal inkább úgy festett, mint az a bűnügyi helyszín, ahol a helyszínelők egy meggyilkolt, méreten aluli bumerángot találtak.

Amíg azonban lesz a világon kréta és legalább egy "vásott kölyök", addig az ilyen kiflik két további krétavonással kiegészítve egytől-egyig faszként fogják végezni... A magas labdát elvégre le kell csapni!

Mivel nem tudom, hol kezdjem, kezdem mindjárt a közepén... és rögtön a fekete levessel!

Talán nem túlzás azt állítani, hogy egy koncert nem kezdődhet szarabbul, mint ahogyan Mötley Crüeé Berlinben. A színpadot takaró drapéria már a dubstep-szerű(?) intro előtt aláhullott, és vélhetően a kontroll hibája miatt Tommy nem tudott beszállni a Wild Side gitárfelvezetésébe. Aztán másodszorra sem... Később a koncert folyamán még egyszer sikerült vállalhatatlan szétcsúszást produkálni a Smokin' in the boys room alatt, ami már csak azért is kellemetlen, mert Tommy Lee épp ez előtt a szám előtt baszta le a közönséget az ücsörgés miatt, hogy aztán ilyen tankkönyvbe illően csesszék el a következő dalt.

A technika ördögének (akit később azért alaposan leüvöltöttünk) és a technikai személyzetnek tehát jár a tarkónb@szás, ráadásul több soron is, hiszen a koncert hangerejét is inkább stadionhoz vagy fesztiválhoz sikerült igazítani, mint a Max Schmeling Halléhoz. Ez a 4-5. sorban állva időnként már-már fizikai fájdalmat okozott (nem túlzás: egy átlagos Motörhead koncert ehhez képest adventi kórus), ugyanakkor a Primal Scream introja ilyen hangerő mellett olyan volt, mintha Tommy Lee a lábgépe helyett közvetlen a gyomromat rugdalná, Nikki Sixx pedig a szarvasmarha állkapoccsal díszített gitárja helyett a kifeszített beleimet pengetné. Divatos netes kifejezésekkel élve: priceless és/vagy epic!

Aztán ezek után lássuk, hogy miért érte meg két nap szabadság és egy havi közmunkásbér árán egész Berlinig repülni egy ilyen koncertért:

Elsőként ugye ott van a rocklegendafaktor, azaz a 80 millió eladott lemez, a vélhetően ennél is több botrány, Nikki Sixx túladagolása, a Tommy vs. Pamela saga, satöbbi, satöbbi. De mit érne mindez, ha a zenekar - focis zsargonnal élve - csak a mezeket küldené fel a színpadra? Na a Mötley Crüe nem ezt tette...

Az elejétől egészen a legvégéig jöttek a mára legendás dalok és mindegyik egy-egy külön csúcspontja volt a koncertnek. Mondhatnánk, hogy a Wild Side-dal indokolatlanul magasról indították a bulit, ha nem olyan legendás dalok tartották volna a megadott alaphangot, mint az őssláger Live Wire, a sátánista szeánszot idéző Shout at the Devil, a lírai Don't Go Away Mad, a még líraibb Home Sweet Home (aminek a felvezetésébe azért megint jutott egy kis pitty-putty), vagy a Crüe karrierjének a csúcsát jelentő Dr. Feelgood lemezről a címadó nóta, az S.O.S vagy a katarktikus befejezés, a Kickstart My Heart Mick Mars démoni talkboxszólóagymenésével a végén...

Nyilván '86 óta kikopott a showból a hajlakk gyujtogatás, az üveg Jack Daniels lehúzása, a basszusgitárral pörgés, a színpadról legurulás, illetve általában majd minden olyasmi, ami, az ember szervezetét ötven felett már indokolatlanul megterheli (kivéve persze Tommynál), de cserébe kaptunk egy nagyon felhasználóbarát tracklist-et, amiből ugyan kimaradt a Ten seconds to love, amit az Isten is közönség énekeltetésre teremtett, az If I die tomorrow, az újkori Mötley szerintem legkiválóbb dala, a Down at the Whiskey és az I will survive, az én személyes kedvenceim, de ilyen alapon hajnalig játszhattak volna, az sem lett volna elég... Sajnos ez a dolgok természete: egyszerűen lehetetlen egy 30 31 éves karrier összes dalát egyetlen koncerten felidézni. A végeredmény így egy kellemesen slágeres, zakatoló, relatív rövid, de annál ütősebb koncert lett.

Vince Neil különösen jó napot fogott ki, a hangok többnyire a helyükön voltak és nem sumákolta el bántóan sokszor az igazán magas sikolyokat sem. Derekasan végigénekelte a bulit és azért biztos, ami ziher lecsőrözte mind a két - erősen sunapozitív - táncos/vokalista leányzót is. Ki ne tette volna a helyében?

Nikki Sixx a csupa nagybetűs ROCKSZTÁR! Talán nem vállalok túl nagy kockázatot, ha kijelentem, hogy az egyik legkarizmatikusabb nem frontember ever, aki valaha színpadon állt. Nem volt egyetlen olyan rezdülése sem, amire a közönség ne egy emberként kezdett volna örjöngeni. A Thunderbird-öt valószínűleg épp az ő kezébe képzelte el az a múzsa, aki anno homlokon csókolta a gitár tervezőjét, azt a vicsorgást pedig, amivel a custom Jack Daniels/Nikki Sixx polóm látványát honorálta, vélhetően még az unokáimnak is mesélni fogom.

A 61 éves Mick Mars bebizonyította, hogy hiába csak 160 centi magas (inkluzíve 10 centis kothornosz), a 31 évvel ezelőtti újsághirdetése ("a loud, rude and aggressive guitar player") a mai napig és az utolsó szóig igaz. Olyan ő, mint egy boszorkánymester warlock, aki külsőre törékeny, gyenge és beteges. A mágiához segítségül hívott sötét erők felemésztetik lassan a testét, de a varázslatai, amiket nem mormog, hanem a gitárján játszik le földöntúli (marsi?) hatalommal ruházzák fel. Megbabonáz és lebilincsel!

Tommy Lee, pedig azon az estén is Tommy Lee volt. Az örök gyerek, minden idők legexhibicionistább dobosa!

Mötleys pengetőm, dobverőm sajnos nem lett, pedig a koncert végén - ahogy az lenni szokott - szórták az első sorok közé gazdagon... Aztán, hogy a földre pottyant pengetők keresgélése ne legyen túl unalmas, a kötelező összeölelkezés/meghajlás előtt úgy 10-12 vödör művért csak kilocsoltak az "igazán szerencsésekre". Nikki második vödörnyi művér-támadásának (3:42-nél) magam is áldozatul estem és a nyomait másnap is büszkén viseltem a nadrágomon és a bakancsomon... És hát az is abszolút a priceless kategóriába tartozott, amikor Nóri közölte velem a telefonban, miután másodszor mosta ki a szerencsétlenül járt ruhadarabot, hogy "basszus legszívesebben elküldeném a nadrágodat Nikki Sixxnek, hogy tisztítsa ki, ha már ilyen kurva jófej volt..."

Hála a Teremtőnek, nekem jutott a konyhai csőtörés elhárításának az itthoni menedzselése. Reggel 9-kor - dead on time - meg is érkezett az asztalos, hogy szétkapja a konhyabútort, hogy a vízvezetékszerelők hozzáférjenek a lefolyóhoz szét tudják barmolni a padlót, hogy megtalálják a szivárgást.

A csávó felcsörög kaputelefonon és bemutatkozik: Asztalos Ákos. Mondom, WTF?! Ez ám a gyönyörű példa az eleve elrendeltségre... A lépcsőn felérve még egyszer bemutatkoztunk - ezúttal kölcsönösen - és megint Asztalos Ákost mondott. Tiszta praktikus, a neve egyben cégér és reklám is, nem kell névjegykártya sem, csak be kell írni a telefonba, hogy Asztalos Ákos és már tudom is, hogy kit kell hívni, ha bútorpara van.

Röpke fél óra alatt a kolléga szét is kapta a konyhát, mint majom a zsebórát és mielőtt elegánsan távozott volna azért csak a kezembe nyomott egy névjegyet, amin - és itt egy világ omlott össze bennem - másik név szerepelt. Szóval mégiscsak művésznév. Szóval nem csak én nem vagyok annyira szerencsés, hogy a nevem a szakmám is... (Tegyük hozzá: kicsit hülyén is hangzana az, hogy Bid Manager Gábor.) Bár szerintem a srác sem használna ilyen nicket, ha mondjuk duguláselhárító lenne.

Most mindenesetre várom, hogy érkezzen a két vizes szaki: Mario és Luigi Vízvezetékszerelő János és Vízvezetékszerelő Tamás.

A 6 hét alatt kifejlődött túlzott magabiztosság állhatott a legutóbbi utazós fiaskóm hátterében. Határozottan kezdtem úgy érezni magam, hogy szintet léptem és annyira magabiztosan tudok már Budapest vérkeringésébe betagozódni, hogy reggelente Metropolba dugott fejjel sem darál be a mozgólépcső.

Ma azonban, amint épp időre igyekeztem a Stadionokhoz a Puskás Ferenc Stadionhoz ismét porszem került a gépezetbe. Ráadásul a fülemben ezerrel bömbölt szokás szerint a zene és nagy arccal leültem a Deákon felszállva a megállóknak háttal... Útközben még előrelátóan böngésztem is szemközti ajtó feletti menetrendet és megállapítottam, hogy a negyedik megállóban kell leszállnom. Mi baj lehet?!

Ennek megfelelően szépen számoltam az állomásokat és a harmadik után be is pozicionáltam magam az ajtó elé. A kocsiban meginduló lázas mozgolódásnak semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam, gondoltam mások miért ne mehetnének a Stadionokhoz a Puskás Ferenc Stadionhoz. A metró lassít, begurul a megállóba: Déli Pályaudvar, végállomás...

Facepalm!

Na nem mintha valaha aggódtam volna Murphyért, de ma biztos, ami biztos tudtomra hozta, hogy él és virul. Reggel szemerkélő esőben sétáltam el a Vörösmarty utcához, a kisföldalattihoz, de semmilyen különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, minden a szokásos szertartás szerint zajlott, Mötley Crüe szólt a fülemben, a - mint minden reggel - félig szívott cigimet, a földalatti lépcsője melletti kukánál nyomtam el, lent rutinosan visszautasítottam a Metropolt, a vonaton a telefonomat nyomkodtam, a Deákon átslattyogtam a kék metróhoz és gondosan megnéztem, hogy a Kőbánya-Kispest vagy az Újpest-Városközpont felé közlekedő szerelvényre kell-e szállnom*, a Kálvinon a mozgólépcső tetején pedig átestem a szokásos BKV-fasizmuson, egyszóval tényleg minden a megszokott kerékvágásban zajlott.

Aztán az aluljáró lépcsőjén már láttam némi gyanakvásra okot adó jeleket.  Egyrészt a lefelé jövő emberek esernyőiről patakzott a víz, másrészt a szokásostól eltérően nem égette ki a retinámat a napfény... Cserébe viszont erősen understatement szagú kifejezéssel élve szakadt az eső. Mégis mi lehet kellemesebb csütörtök reggel fél kilenc után tíz perccel egy kontinentális égövi nagyvárosban, mint egy falat monszun?

A házfalak mentén osonva próbáltam a hátra lévő utat megúszni szárazon, de nem igazán koronázta siker az erőfeszítéseimet, ugyanis a párkányokról és ereszekről potyogó kövérebbnél kövérebb vízcseppek egyenként felérnek két perc esőben ázással és ezek nyilván épp a házak tövében hullanak előszeretettel alá. Így utólag visszagondolva nem is pontosan értem, hogy miben bíztam.

Kicsit később - nem sokkal azután, hogy a gyárban végül leért a seggem a székemre - az eső természetesen el is állt. Kvázi 9 órakor dead on time! Napközben időnként még a nap is kisütött egy-két percre. 

Este hazafelé aztán leszálltam az Oktogonon** bevásárolni és mire kijöttem a boltból természetesen kezdődött minden elölről. Az eső egyre inkább kezdte belelovalni magát és érintőközelségbe került a napi második bőrigázás démoni látomása. De szerencsére ez a nekifutás már elég karcsúra sikeredett és esélye sem volt a kedvemet szegni, mert így legalább volt ürügyem ma harmadszor is felszállni a földalattira!

Murphy apánk előtt azért "Hut ab" a kitűnő időzítésért!

*= Visszatérő trauma ez az Újpest-Kispest kérdés: Tegnapelőtt nyilván felszálltam a "rosszra" és csak az Arany János utcánál kapcsoltam, hogy valami nem egészen kóser. Szerencsére a metróban azért relatív gyorsan megy az újratervezés. Őszintén szólva, ha megkínoznának is, fejből csak tippelni tudnék, hogy melyik megy a Kálvin tér felé.

**= Az Oktogon a másik kritikus hely, ahol az aluljáróból kiérve pár másodpercig chemotoxos légy módjára szoktam forgolódni, hogy belőjem, hogy melyik a Körút és melyik az Andrássy. Az Andrássyn - ha azon akarok menni - relatív könnyen belövöm az útirányt, na de a Körúton... És akkor a négyeshatost még nem is említettem!

"Hát milyen világ az..." címmel íródott éppen 5 évvel ezelőtt az alábbi kirohanásom az akkoriban "menő" reklámok ellen:

Nyilván még sokan emlékezünk az Ambi Pur - Ne bízza a szélre! vagy épp a Wick  - ...még az orromat is tisztíccsa... reklámokra, amiken egy ország volt felháborodva, és akkor a kékvéres ügyekről még nem is beszéltem.

Namármost, én a részemről már szívem szerint visszasírnám ezeket, mert ami most van... Ehh!

Tessék: Mi az az életbiztosító? Olyan, mint az oroszlán... Mi van?! Nem az volt a kérdés, hogy milyen, hanem, hogy mi. De ha már ez felvetődött, akkor az állatkertben hol találjuk? Nyilván ha olyan, mint az oroszlán, akkor valahol a nagymacskák közt lesz.

Hogy hívják az oroszlánt? Ájendzsí... Nem, nem! Ne hülyítsük meg a Pikacsu kérdés miatt értékválságban szenvedő kölykünket. Az oroszlán Leo, nem pedig Ájendzsí. Az állatkertes példához visszatérve: Apuuu, nézzük meg az Ájendzsít!

Aztán van ugyebár az intelligens mosópor meg a szintén intelligens Fiesta, az egyik a koszt ismeri fel, a másik azt, ha esik az eső. Micsoda intelligencia... Az egyik ellenpárja ugye a buta robokuty, a másiknak meg nyilván a bunkó mosópor, amelyik köpköd, káromkodik és turkál az orrában. Miért nem törődünk kicsit az intelligens sofőrrel is? Nekem pl. közel 8 éves vezetői rutinnal még sohasem okozott gondot az eső felismerése és ennek folyományaként az ablaktörlő bekapcsolása. Lehet, hogy én vagyok a kivétel, aki erősíti a szabály és akit feltétlen tisztelet illet, de autóvásárláskor még csak véletlen sem preferencia az esőérzékelős ablaktörlő...

[...]

Azok már rég elcsépelt klisék, hogy pl. a macskakaja miért nem egérízű, illetve a citromaromát tartalmazó tea mellett miért kapható a citromból készült mosogatószer, úgyhogy ezeket épp csak érinteném.

[...]

Vagy pl. az antigravitációs technológiával készült szempillaspirál. Még szerencse, hogy a légköri nyomás a szempillán tartja, különben nyilván bolygókörüli pályára állna...

[..]

Aztán nyilván én vagyok a hibás, de vizuális típus vagyok, ezért a reklámok mindig továbbgondolódnak a fejemben. Hashajtó: 50-es hölgy beszél a székrekedésről, én meg lelki szemeimmel látom, ahogy véres, kigúvadt szemekkel erőlködik a budin. Aztán kifejti, hogy a hashajtó azért király, mert ő szabályozza a hatást. Igen?! Tehát a selymes kenődőstől a seggenpisilésig terjedő skálán beállíthatom, hogy milyet szeretnék fosni?! Hát ez tényleg megéri...

[...]

Ahhoz pedig, hogy ezt a rengeteg okosan reklámozott terméket bombabiztosan meg tudjuk venni segítségünkre lesz a Provident. "Pénzre van szüksége a vásárolgatáshoz?" - kérdezik a reklámban. Miért mire lenne szükségem, pisztolyra?! Az úgy már nem vásárlás, hanem rablás, naná, hogy pénzre. 437% THM-mel!

... és hol volt akkoriban még a "Na ettől most elmenekültek a pasik és"...

Már egy ideje próbálom fogalmazgatni magamban, hogy milyen az élet a telefonközpont után, de nehéz olyan leírást adni, ami nem hálátlanságot sugall. Ugyanakkor a tények makacs dolgok és különben is kit akarok átverni?

Jó érzés az,

...hogy nem két- meg hárombetűs mozaikszavak és a mögöttük húzódó számok lebegnek Damoklész kardjaként az ember felett.

...bármikor elmehetek vízért, felvehetem a telefonomat, elolvashatom az sms-eket és e-maileket, amiket kapok és ehhez...

...nem kell két rendszerből kijelentkeznem szünetre.

...hogy nem stopperrel mérik az ebédszünetemet.

...hogy nem kell este hétig/nyolcig dolgozni.

...hogy nem kell szombatonként benn bohóckodni.

Az aluljáróban az igazolványképkészítőgépet messze, nagy ívben el kell kerülni és szépen elsétálni a következő fotósboltig/fényképészig igénybevétele előtt mindig alaposan el kell olvasni a használati útmutatót és az abban foglaltakat célszerű nagyon pontosan betartani, hogy elkerülhessük az "amúgymostmiaf*klikk*aszvan?", illetve a "naba*klikk*zmeg", valamint a "nemigazmárm*klikk*egint" arckifejezéseket megörökítő igazolványképeket, illetve az ezekkel járó dührohamot.

Megcsörren. Felveszem. Bemutatkozom. Megnyílik. Belevág. Leállítom. Rákérdezek. Egyeztetjük. Megtalálom. Megkérdezem. Nem tudja. Gondolkodik. Tippel. Beletrafál. Megkérdezem. Belevág. Félrebeszél. Összehord. Szidalmaz. Háborog. Félbeszakítom. Összefoglalom. Visszakérdezek. Megerősíti. Elmagyarázom. Nem hagyja. Újrakezdem. Megkérem. Rá se hederít. Megkérem. Nyomatékosítom. Belátja. Elcsitul. Meghallgat. Értetlenkedik. Karmolászom. Megismétlem. Kapisgálja. Rákérdez. Húbazmeg... Megnyitom. Keresem. Rákattintok. Nem találom. Legörgetem. Nem találom. Beírom. Rákeresek. Nem találom. Megkérem. Vár. Hallgatja. Klikkelgetek. Keresem. Nem találom. Felhívom. Várok. Hallgatom. Unom. Felveszi. Bemutatkozunk. Megkérdezi. Elmondom. Megmutatom. Tanácstalankodik. Kamuzik. Nem győz meg. Megköszönöm. Elköszönök. Visszaveszem. Informálom. Szabakozom. Fenyegtőzik. Megígérem. Sietek. Felállok. Odamegyek. Elmondom. Odajön. Megnézi. Húbazmeg... Megmutatom. Megkeresi. Megmutatja. Elmagyarázza. Leesik. Megbeszéljük. Kitaláljuk. Megköszönöm. Visszaveszem. Megköszönöm. Prezentálom. Nem érti. Megismétlem. Érti. Megnyugszom. Mégsem érti. Karmolászom. Szájbarágom. Kapisgálja. Megismétlem. Megérti. Nem akarja. Győzködöm. Hajlik rá. Visszakérdez. Elmondom. Rájön. Örül. Örülök. Megköszöni. Szerénykedem. Megkérdezem. Nincs. Megkérdezem. Megnyugtat. Megkérdezem. Megígéri. Kamuzik. Tudom. Megköszönöm. Megköszöni. Elköszönök. Elköszön. Leteszem. Megírom. Beállítom. Elmentem. Kiválasztom. Beírom. Elküldöm. Megnyitom. Hezitálok. Kiválasztom. Átgondolom. Bezárom. Megerősítem. Becsukódik. Leveszem. Káromkodok. Meghallja. Odafordul. Megkérdezi. Elmesélem. Szörnyűlködik. Folytatom. Csóválja. Méltatlankodom. Egyetért. Eszébe jut. Elmeséli. Megbotránkozunk. Szentségelünk. Nevetünk. Kinyomja. Kinyomom. Várok. Megcsörren...

Néhány emlékem Budapestről:

Kisgyerekként mindig erősen kellett fognom a nagypapám kezét, nehogy elvesszek valahol a forgatagban. A családi albumokban számtalan fénykép tanúskodik erről a korszakról, az egyik legemlékezetesebb az, amelyiken az állatkert bejáratánál lévő kőelefántokkal pózolok sehányéves koromban.

Talán 7 vagy 8 éves lehettem, amikor először jártam a McDonaldsben, ha jól tévedek a Nyugatinál... (Most így kicsit utána néztem, 90-ben nyílt, tehát nyolc éves voltam.) Úgy igazán nem jött át akkor a fíling, a kapitalista franchise nem érintette meg gyermeki lelkemet, de a maga módján király volt és kétségtelenül mérföldkő a Budapesttel illetve a Mekivel közös történetünkben.

Emlékszem arra is, hogy ahányszor elhajtottunk kocsival a felüljárón a Népligetnél, nagypapám utasítására mindig kiabálni kellett, hogy "Hajrá Fradi!".

14 évesen, amikor először mentem fel egyedül a haveromhoz, épp felújították a piros metrót és én nem találtam meg a Stadionoknál, hogy melyik megállóból indul a metrópótlóbusz. Ahol én akartam felszállni, ott már csak kiesni tudtak belőle az emberek, a felszállás gondolata a legdurvább utópiákkal vetekedett. Végső elkeseredésemben kigyalogoltam egészen az Örsig, illetve azon is túl, ahol a haveromék laktak. Mobiltelefon híján nyilván fogalmunk sem volt arról, hogy hol van a másik.

16 évesen Budapesten vettem meg az első basszusgitáromat és a vonaton hazafelé kicipzáraztam a tokját, hogy hazáig foghassam a nyakát és a húrjait. A Déliben megkért egy elegáns norvég úr, hogy vegyek neki egy üveg jó hideg ásványvizet és egy ötezrest (!) nyomott a kezembe. Később rábeszélt, hogy utazzak vele az első osztályon (ki is fizette a büntetést és a pójegyet), mert annyira örült annak, hogy volt valaki, akivel el tudott beszélgetni. Ja, és  nem utolsó sorban én nem basztam át, mint az a taxis, akinek szintén egy ötezrest adott, hogy vegyen neki pár képeslapot meg bélyeget.

17 éves koromban, amikor a jogosítványomon még jóformán meg sem száradt a tinta, én vezettem haza az Omega koncertről (amikor másodszor álltak össze, mint lovak a kánikulában). A vérizzadás azóta egészen új definíciót nyert, nem csodálkoznék, ha egy lexikont felütve az én akkori képem szerepelne a címszó mellett illusztrációként. Két órán át vergődtem a belvárosban úgy, hogy egyhuzamban nem mentem 10 méternél többet az autóval. Ez mindössze annyira volt megterhelő, hogy a hősies harc után Érden egy benzinkúton átadtam a volánt műfatternek, aki másnap arról számolt be, hogy mire visszahajtott a hatosra (combos 35 méterről beszélünk) már nem válaszoltam neki, cserébe viszont szelíden horkoltam az anyósülésen.

Emlékszem, hogy a régi Kelenföldi Pályaudvar láttán, mindig elfogott a depresszió, a felújított Kelenföld láttán pedig, mindig eszembe jut, hogy mennyire depresszív volt a régi.

Emlékszem arra is, hogy 2005-ben még napi egy vonat a Keletiből indult Pécsre, míg a többi a Déliből. Én Manson koncert után nyilván épp ezzel a járattal szerettem volna hazautazni és a Déli utazóközönsége minden bizonnyal azóta sem hallott olyan szilaj basszamegazistenezést, mint amilyet tőlem aznap, 15 perccel a vonat indulása előtt. Ezután Willy Fogg stílusban átvágtam a városon metróval, hogy kb. 3,5 méter híján azért lekéshessem a Keletiben a vonatomat.

Ahányszor csak fenn vagyok, sosem tudom, hogy egy aluljáróból melyik lépcsőn kell felmennem ahhoz, hogy a kereszteződés megfelelő oldalán kössek ki. Úgy érzem magam, mint egy betépett vakond a túrások között.

Mindig meg kell néznem a különböző menetrendeket, az utóbbi időben pedig már a telefonom GPS-ét is igénybe vettem, hogy eljussak az aktuális célomhoz. Eközben simán betalálnak a nemes és kevésbé nemes célra gyűjtők, hajleszek, térítők, kvázi mindenki, aki arra tette fel az életét, hogy a magamfajta balekot lehúzza valamivel. Minden további nélkül a kezembe nyomják az "ingyen" naptárt, hogy aztán hangosan alázhassanak, amiért nem adok a rákos gyerekeknek cserébe legalább egy ezrest... 

Közben az emberek - akiknek mindez napi rutin - százával suhannak el mellettem és legfeljebb akkor vesznek tudomást rólam, ha épp ki kell kerülniük.

Pár éve épp a Deák téren jöttem fel a mozgólépcsőn az ellenőrökkel súlyosbított metróból, amikor hirtelen az eszembe villant Stingtől az English Man in New York. A szöveget tanulmányozva aztán kiderül, hogy Stinget nem az enyémekhez hasonló élmények sarkallták a dal megírására, de azóta ezt a számot én mégis a Budapesthez való viszonyom szimbólumának tekintem. 

Mivel négy nap múlva Budapestre költözöm és ennek kalandjait megörökítendő regisztráltam ezt az új blogot, egészen kézenfekvő, hogy a címe English Man In New York lett... Tehát mégegyszer: It's me and you diary, welcome to my fuckin' life...

Lassan telnek a türelmetlen várakozás napjai és nekem egyre csak egy dal jár fejemben, ami annak dacára veszi ki a számból a szavakat, hogy egy visszatekintés. Én meg ugye éppen előre tekintgetnék és mégis annyira zseniálisan írja le a fejemben keringő gondolatokat azok összes reményével, izgalmával együtt, hogy úgy döntöttem szentelek neki egy bejegyzést. 24 év és több ezer mérföld távolságból simán magamra illesztettem a Guns n' Rosestól a One in a milliont. Talán épp ez a legendás rockhimnuszok legnagyobb ütőkártyája: bárhol és bármikor aktualitást nyerhetnek.

Guess, I needed sometime to get away

I neede some peace of mind, some peace of mind that'll stay

So I thumbed it: down to sixth an L.A.

Maybe a Greyhound could be my way

Azt hiszem nekem is arra van szükségem, hogy lelépjek... Méghozzá épp a lelki békém kedvéért. Azért hogy soha ne róhassam fel magamnak, hogy nem tettem meg, amikor volt rá lehetőségem. Hátrahagyni az elmúlt 12 évet az életemből: szinte mindent és mindenkit az új és ismeretlen kedvéért. Ahogy Yoda mester is mondta: Do or do not, there is no try! És ezért én is végigstoppolhatnám a hatost az új otthonomig Los Angelesig Budapestig, de valószínű, hogy inkább - még ha nem is Greyhound - egy busz vagy egy vonat visz majd el odáig.

Radicals and racists, don't point your finger at me,

I'm a smalltown whiteboy, just tryin' to make ends meet.

Don't need your religion, don't watch that much TV

Just makin' my livin' baby, well, that's enough for me

És igen... Ne mutogasson rám senki (ne csak a radikálisok és a rasszisták, de az okoskodók, a mindent jobban tudók, az óvva intők, az irigyek, az aggódók... stb.), mert én is csak egy kisvárosi fehérfiú vagyok, aki próbál egyről a kettőre jutni. Nincs szükségem kéretlen tanácsokra és sajnálkozásra, én csak próbálom egyengetni az életemet és ez épp elég nekem.

Amikor régebben a Rendőrségen dolgoztam kész tervem a volt a felmondásra lemondásra, ahogy azt közalkalmazottéknál hívják. A terv úgy szólt, hogy megnyerem a lottó főnyereményt, hétfő reggel behaladok pár üveg Jack Daniel's-szel dolgozni, majd mikor a főnököm áthív, megmondom a titkárnőjének, hogy ha akar valamit a vén fasz, akkor tudja hol talál. Aztán amikor az ittassági fokom elérte az optimálist, tájékoztatom azon szándékomról, hogy a közalkalmazotti szolgálati viszonyomat nem óhajtom folytatni. A terv szerint ezek után egy üveg whiskeyt a fejére locsoltam volna, az üres üveget pedig nemes egyszerűséggel bebasztam volna a kocsija szélvédőjén.

Végül - mondanom sem kell - nem így történt. Ha úgy tetszik kirúgtak, miután a munkaköröm egy átszervezés következtében megszűnt, én pedig nem voltam hajlandó a számomra - a végzettségemnek megfelelő - pozíciót elfogadni. Megkérdeztem, hogy hol kell aláírni a papírt és elegánsan távoztam. Némi meglepetésemre győzködni kezdtek a "mai világban" meg a "csak így fejest ugrani a semmibe" kezdetű tanmesékkel, de addigra én már torkig voltam az elmúlt közel másfél év megaláztatásaival, kezdve a havi bruttó 100000 Ft-os illetménnyel... 

Többé nem volt gyomrom ahhoz, hogy végignézzem, amint tiszti rangban lévő papírpecsételő emberek a kékek gondozásában megszerzett másoddiplomájuk után 42(!) évesen menjenek nyugdíjba, hogy ezután köztisztviselőként dolgozzanak továbbra is a yardon fizetésért és nyugdíjért egyszerre. Befejeztem, 2010 márciusában tényleg fejest ugrottam a semmibe...

Vécépapírvásárlás tegnap este a közeli, nem önkiszolgáló kisboltban:

- Szeretnék több rétegű vécépapírt.

- Barackosat vagy kamillásat?

Beemelek még egy gyors visszatekintést. Az alábbi bejegyzés még 2010 március 4-én íródott, amikor kézzel-lábbal küzdöttem, hogy valahogy elszabaduljak az akkori munkahelyemről, az Országos Rendőrkapitányságról. Akkor még csak 4 hónapja dolgoztam ott és álmaimban sem gondoltam volna, hogy a rémálom még egy év múlva is tartani fog. Minden egyes munkanap egy időutazás volt kb. 1985-be, ahol minden kollégám kvázi napra pontosan tudta, hogy még mennyi van neki nyugdíjig és attól rettegett, hogy melyik politikai szélirányváltás következtében végrehajtott átszervezés rántja ki a szőnyeget a lába alól. A nagyfőnökünk (akihez naponta jártunk a szőnyeg szélére) egy totális hatalmi tébolyban szenvedő, alkoholista pszichopata volt. Szóval egy cseppet sem éreztem jól magam, kerestem az egérutat és ennek egyik fejezetét így örökítettem meg anno:

Ma öt körül felhívott egy hölgy állásügyben: 
- Megkapták a pályázatomat és szeretnének személyesen HOLNAP REGGEL KILENCKOR... stb. (Mondom magamban: WTF?!) ...én holnap reggel kilenckor tipikusan az épp aktuális munkahelyemen fogom húzni a belem, és mivel mára már be is fejeztem, még elkérni sem nagyon tudom magam. 
Ezt próbáltam a telefonálóval kultúrált ember módjára megosztani, de már éreztem, hogy nyílik a bicska a zsebemben. Kurta válasz érkezett: 
- Jó akkor, ha úgy alakul, még lehet, hogy felhívjuk... - Ekkor már tényleg köpni-nyelni nem tudtam, éreztem, hogy nem sokáig bírom visszafojtani a cinizmusomat: 
- Ezek szerint emiatt lehet, hogy kiestem? Újabb kurta válasz: 
- Lehet... - Lelki szemeimmel már láttam, hogy ebben a pillanatban csusszant be az önéletrajzom az iratmegsemmisítőbe és ekkor már 180 fokot zárt be a penge a nyéllel a zsebemben. Utolsó erőmmel udvariasan elbúcsúztam és letettem a telefont... Azóta meg dühöngök, hogy ez megint milyen dolog már. Ilyen helyen biztos baromi sokat számít amit az önéletrajzba írtam, nem?! Ehh...

Tegnap Romániából hazafelé piszkosul felhúztam magam. Történt ugyanis, hogy Békéscsabán felszállt egy idős (kb 60-65 éves) bácsi a vonatra. Megkérdezte, hogy leülhet-e a velem szemben lévő ülésre, én pedig jeleztem, hogy nyugodtan. Az öreg leült és a filaoldaltáska kínai piacos klónját, amiből egy petpalack és egy lidlisör nyújtogatta kiváncsian a nyakát a nagyvilágba hanyag eleganciával a köztünk lévő asztalra dobta épp a könyvemre. Már épp kezdtem volna magamat felkúrni ezen, amikor a következő pillanatban megcsapta az orromat az olcsó kannásbor émelyítő bűze...

Tömegközlekedésben mindig igyekszem magam a lehető legjobban izolálni (zene, újság, könyv), de a szagokra nem voltam felkészülve. Szinte fortyogtam a dühtől és egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy ez a jelenség miért teljesen elfogadott társadalmilag. Egy idős embernek miért nézzük el ezt a totálisan antiszociális műsort? Miért szállhat fel minden különösebb következmény nélkül délelőtt negyed tizenegykor a vonatra soft-részegen, hogy aztán Békéscsaba és a Keleti között még bevegyen egy liter "Asztali fehér" típusú óborzalmat, amitől én Szolnokon már frankón rosszul voltam.

Zsenge fiatalként cseszett le kalauz, amiért hangoskodtunk a vonaton (józanul), amiért feltettem a lábamat (zokniban) a szemközti ülésre. Egyszer mikor 17 évesen jogsit csináltunk és 4 órát vezettünk a 42 fokos hőségben, hazafelé simán le akarták szállítani a haveromat a buszról, miután megszédült a hőségben mondván, hogy részeg. Hová lettek ezek a tettrekész emberek a tömegközlekedésből?

 2007 március 1. arról írtam Fábry Sándor szófordulatait kölcsön véve, hogy minő inzultus érte az egyik legnemesebb testrészem. Íme:

Elég jó kis dolgok történnek mostanság, tegnap előtt pl. egy komótos, de annál határozottabb mozdulattal beleültem a Nóri által a kanapén hagyott(!) tűbe. Ehh! Üröm az örömben - ezzel egyébként Nóri vigasztalt - hogy a tűnek a tompábbik fele állt felfelé... (Na nem mintha az nem szúrna épp eléggé!) Természetesen én a megváltó igencsak profán kontextusú és mind gyakoribb emlegetésével igyekeztem átlendíteni magamat a tűszúrás okozta testi-lelki megpróbáltatáson.

És íme az első olyan bejegyzés, amit a régi blogból emelek át. Épp két éve, 2010 február 27-én íródott. Több bejegyzés nincs is erről a napról, a február jellemzően terméketlen hónapom volt. (Írói krízis Kalap Úr! Picsába, picsába, picsába!) Az alábbi egysorosban is épp azon bosszankodom, hogy ha véletlen írtam is valamit, az akkor is elveszett az időkorlát túllépése miatt még mielőtt publikussá tehettem volna. Lássuk (egyszerűen imádom benne azt a felütésszerű, eltorzított bazmeget):

'Zmeg, hogy én hogy utálom, ha kicsúszok az időkeretből, nem mentek, és elveszik a bejegyzésem...

Még az ágyban fekve, félkómában felütöttem az Index androidos appjét és azt láttam, hogy a hétvégén egyrészt véget ért a Való Világ, másrészt - bár az esemény jelentősége eltörpül előbbi mellett - kiosztották az Oscar szobrocskákat. (Első blikkre több indexes cím szól a valóságshow fináléjáról.)

Rám meg abszolút illenek Brody szavai a Jay és Néma Bob visszavágból: "Itt a pulzus, ok?! És itt a ti ujjatok, távol a pulzustól, fenn a seggetekben."

Egyébként nem tagadom, megpróbáltam Való Világot nézni: ahogy lett tévém, a második vagy a harmadik napon. Épp vitáztak valamin a szereplők és mindenki nagyon durcás volt, élen a pornocastingos csajjal. Mivel 20 perc alatt - miután már mindenki kifejtette a véleményét a konfliktusról - sem derült ki számomra, hogy mi a faszról van szó, hagytam a francba... Azért a cicis képeket megnézegettem a Indexen!

Életem egyik súlyos traumája a papírporzsák vásárlása a porszívónkhoz. Mindössze 6800 különféle zsák, egyenként kábé ugyanennyi porszívótípushoz, egyetlen gyártótól, egyetlen polcon... Nyilván a dolgot nagyban megkönnyítené, ha egyszer felírnám valahová a megfelelő típusú zsák sorszámát, de én szeretem a kihívásokat. 

Végülis az egyébként is keveset ígérő vasárnap délutánomból épp futotta egy negyed órára a Media Markt porzsák kínálatának tüzetes átböngészésére. Volt időm, nem izzadtam vért közben, fülemben az iPod fülhallgatójával módszeresen haladva kerestem a megfelelőt a 15 méteres polc előtt. Egyenesen a porzsákparadicsomba kerültem, ameddig a szem ellátott csak porcicaketrec... 

Váratlanul azonban valami a lábamnak ütközött, ahogy épp léptem volna oldalra, aminek köszönhetően majdnem sikerült az áruház közepén pofára esnem. Nézem, mi a fasz...

Az áruház furfangos dolgozói nem mindennapi reklámfogást találtak ki: A porszívó részlegen egy 35 centi átmérőjű, korongformájú porszívódroid kavart le-fel, mint fáradt ló a kamillásban. A probléma mindössze az volt, hogy mivel a fülembe bömbölő zenétől nem hallottam az apró jószág hangját, én már csak akkor vettem észre, amikor kis híján ráléptem. Mivel vélhetően nem bírta volna a 110 kilómat, egyből választhattam volna, hogy vagy megveszek egy totálkáros robotporszívót, vagy megpróbálom belsővel diszkréten berugdosni az egyik raklap alá, ahová egyébként valamilyen érthetetlen oknál fogva magától is bekívánkozott.

Ellentétben a kis robottal, aki ezután is folyamatosan láb alatt volt, én tanultam a hibámból és innentől már szemmel tartottam, illetve megpróbálkoztam azzal, amivel Chewbacca a Halálcsillagon az A New Hope-ban, de ez a kis droid vagy nem ért wookieul, vagy én nekem van túl erős akcentusom, amikor wookieul azt mondom üvöltöm: Eriggyapicsába!

A napindító szokásos billentyűzettoszogatás közepette - mit ad Isten hogy-hogy nem elvtársak - regisztráltam egy blogot. Gyorsan hozzáteszem, nem először. Azért nem régit folytatom, mert amint észrevettem, nem facebook kompatibilis és - valljuk be - manapság facebook nélkül félkarú óriás a nemzet. 

Azonban, hogy a korábbi rendkívül magvas gondolataim se váljanak az enyészet martalékává, majd rendszeresen beemelgetek régi posztokat amolyan visszatekintés jelleggel azokon a napokon, amikor eredetileg íródtak.

Ezúttal nem fogadkozok és nem tűzök célokat, hiszen nem először csinálnék segget a számból klaviatúrámból azzal, hogy "most majd minden nap nagyon megírom az éleset". Nem. Majd ahogy sikeredik...

És hogy egy Nikki Sixx idézettel indítsam a blogot:

It's me and you diary. Welcome to my fucking life.

A fucking tényleg csak az idézet miatt, igazából nem is fucking...