Beemelek még egy gyors visszatekintést. Az alábbi bejegyzés még 2010 március 4-én íródott, amikor kézzel-lábbal küzdöttem, hogy valahogy elszabaduljak az akkori munkahelyemről, az Országos Rendőrkapitányságról. Akkor még csak 4 hónapja dolgoztam ott és álmaimban sem gondoltam volna, hogy a rémálom még egy év múlva is tartani fog. Minden egyes munkanap egy időutazás volt kb. 1985-be, ahol minden kollégám kvázi napra pontosan tudta, hogy még mennyi van neki nyugdíjig és attól rettegett, hogy melyik politikai szélirányváltás következtében végrehajtott átszervezés rántja ki a szőnyeget a lába alól. A nagyfőnökünk (akihez naponta jártunk a szőnyeg szélére) egy totális hatalmi tébolyban szenvedő, alkoholista pszichopata volt. Szóval egy cseppet sem éreztem jól magam, kerestem az egérutat és ennek egyik fejezetét így örökítettem meg anno:

Ma öt körül felhívott egy hölgy állásügyben: 
- Megkapták a pályázatomat és szeretnének személyesen HOLNAP REGGEL KILENCKOR... stb. (Mondom magamban: WTF?!) ...én holnap reggel kilenckor tipikusan az épp aktuális munkahelyemen fogom húzni a belem, és mivel mára már be is fejeztem, még elkérni sem nagyon tudom magam. 
Ezt próbáltam a telefonálóval kultúrált ember módjára megosztani, de már éreztem, hogy nyílik a bicska a zsebemben. Kurta válasz érkezett: 
- Jó akkor, ha úgy alakul, még lehet, hogy felhívjuk... - Ekkor már tényleg köpni-nyelni nem tudtam, éreztem, hogy nem sokáig bírom visszafojtani a cinizmusomat: 
- Ezek szerint emiatt lehet, hogy kiestem? Újabb kurta válasz: 
- Lehet... - Lelki szemeimmel már láttam, hogy ebben a pillanatban csusszant be az önéletrajzom az iratmegsemmisítőbe és ekkor már 180 fokot zárt be a penge a nyéllel a zsebemben. Utolsó erőmmel udvariasan elbúcsúztam és letettem a telefont... Azóta meg dühöngök, hogy ez megint milyen dolog már. Ilyen helyen biztos baromi sokat számít amit az önéletrajzba írtam, nem?! Ehh...